©2017 KözHely                 ©2011 Manifeszt Alapítvány                   1131 Budapest, Fáklya utca 4.                          a.kozhely@gmail.com                             +3620/33 915 99

  • Facebook - Black Circle

October 27, 2019

September 24, 2019

September 22, 2019

September 22, 2019

September 8, 2019

Please reload

Korábbi bejegyzések

Nem CSAK ez vagyok

2019/04/29

 

Ér mert van! beszélgetőest-sorozatunk első vendége Fekete Ádám volt. Idei témánk, fókuszunk a test és a hozzá való viszonyunk és azt tudtuk: neki biztosan van erről mondanivalója. Munkáit és korábbi interjúit ismerve abban is bízhattunk, hogy jó hangulatú lesz a vele töltött bő két óra. De az a tudatossággal ötvözött életöröm, ami áradt belőle, nemvárt ráadás volt mindannyiunknak és napokra a hatása alá kerültünk. Éppen ezért szeretnénk veletek is megosztani Ádám elhangzott gondolatait (lejegyezte: Karlócai Bea). Fogadjátok szeretettel, és várunk titeket a programsorozat további alkalmain is!

 ( https://www.kozhely.com/testbeszed )

 

 

“Fel szokták tenni nekem azt a kérdést – nem csak ti  – vajon összefügg-e a sérültségemmel, hogy művészi pályára, sőt pályákra léptem. Szerintem nem. Pontosabban szerintem mindannyian sérültek vagyunk így vagy úgy, csak van, aki adóellenőr lesz vagy bolti eladó, más pedig művész. Van, akin jobban látszik, mint például rajtam és van, akin kevésbé. És nem biztos, hogy nekem a rosszabb. Hiszen az én állapotomhoz azonnal viszonyulni kell és lehet, megkerülhetetlen. Miközben mondjuk az, hogy korán meghaltak a szüleid, vagy hogy depresszióval küzdesz, nincs a homlokodra írva, sok energiát elvesz, hogy “normálisnak” mutasd magad. Számomra ez eleve esélytelen. 

 

Általánosban például hamar ciki lett csúfolni engem. Valahogy nem volt értelme. Normál iskolába jártam, én voltam az egyetlen mozgássérült, és eleinte többen próbálkoztak azzal, hogy csúfoljanak ezért. Odajött valaki, és azt mondta: “béna vagy”. Én meg csak néztem rá: “igen, és?”. Tényleg, őszintén vártam, hogy mit akar ebből kihozni. Mert azt, hogy béna vagyok, én már eléggé tudtam, ebben nem volt semmi újdonság. De aztán túl sok mindent általában nem tudtak hozzátenni és akkor valahogy vége is lett.

 

Ma is van olyan egyébként, hogy valaki a társaságomban nem bírja ki, hogy megjegyzést ne tegyen rám. De nekem valahogy egyértelmű, hogy ez róluk szól, és szinte sajnálom őket érte. Általában egyébként pont a kifejezetten jóképű, jó testű férfiak azok, akik ezt felhozzák. Mintha nem tudnák hova tenni azt, hogy én, ilyen adottságokkal teljes életet tudok élni, tudok dolgozni, barátkozni, csajozni, bármit, pont mint ők…  

 

De értem azt is egyébként, hogy nem mindig tudják, hogyan legyenek velem, másokkal szemben én is küzdök ezzel néha. Például semmivel sem tudok jobban kapcsolódni egy másik mozgássérülthöz, csak azért mert én is az vagyok. Lehet, hogy fizikailag akár tök hasonló hozzám, mert mondjuk neki is CP-je (születési oxigénhiány) volt, és mondjuk csípődiszfáziája is van, mint nekem, mégsem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá, mert nem tudom, ő hogyan viszonyul saját magához.

Szerintem a bármilyen fogyatékossággal kapcsolatban a legnagyobb zavart pont ez okozza. Nem az állapot maga, hanem a hozzá való viszony. És az, hogy én hogy viszonyulok hozzád, nagyban függ attól, hogy te hogy viszonyulsz magadhoz. Ez a mozgássérülteknél egyértelműbb, de kb. mindenkivel így van.

 

Kérdeztétek, hogy mikor fogadtam el, hogy ilyen vagyok. De erre nem tudok válaszolni. Mert egyrészt nem fogadtam el. Másrészt valahogy automatikusan alakult ki egy megküzdési stratégiám, aminek része az is, hogy nem panaszkodom. Mostanában kezdtem pszichológushoz járni és nézek szembe ennek a stratégiának a hiányosságaival. A “stratégiám” egyébként nagyon hamar, ösztönösen alakult ki. Már oviban azon voltam, hogy elfeledtessem a többiekkel, hogy mozgássérült vagyok. Meg akartam mutatni, mi minden vagyok még, ki akartam teríteni az összes lapomat. Rettentő sokat beszéltem például. Ezzel leginkább az volt a célom, hogy bebizonyítsam, nem az vagyok, aminek látszom. És szerintem ez alapvetően sikerült is.

Mostanában kezdem megengedni magamnak azt az értelmezést, hogy NEM CSAK ez vagyok, de ez IS …

 

Van egy olyan – valószínűleg részben téves – elképzelésem, hogy az én dolgom az, hogy szórakoztassak, hogy eltereljem a figyelmet a nehézségekről, amikkel együtt élek, jobb, ha jelen időben nem fejezem ki őket, mert azzal csak terhelnék másokat. Ha bármi miatt dühös vagyok vagy panaszkodni támad kedvem, félreteszem: olyan, mintha ehhez nem lenne jogom. A csípőm járás közben például fáj. De a barátaim kb. havonta megkérdezik, hogy tényleg fáj-e, annyira nem beszélek róla. A lelki fájdalmakról sem. Megvárom, amíg elmúlik.  És van egy kialakult, működő stratégiám ezeknek az érzéseknek a kifejezésésre kerülőúton: kiadom magamból a színházban, vagy verset írok róla utólag.

 

De a pszichológusomnak köszönhetően az egyenesebb út feltérképezésével is haladok. Próbálom elképzelni, kicsiben gyakorolni, vajon mi történne, ha nem csak mellékesen említeném meg azt, ami nehéz, hanem bevállalnám és ezzel azt is, hogy másoknak is “elrontom a kedvét”. Vonz ez a lehetőség, de félek is tőle - még tanulom.

 

Ugyanakkor a szórakoztatásban egész profi vagyok és szeretem is, leszokni semmiképpen nem szeretnék róla, nagyon élvezem, hogy olyasmiből élek, aminek az alapjait tulajdonképpen zsigerileg sajátítottam el.

Rendezőként, dramaturgként határozom meg magam elsősorban, de szoktam szerepelni is, talán időnként színészkednem is sikerül. A színházban, amikor színpadra lépek, alapvetően pont azzal dolgozom, amit már óvodáskoromban megtanultam. A jelenlétem feszültséget kelt a többiekben – a nézőkben. És már pár éves korom óta tudom, hogy ha ezt a feszültséget sikerül feloldanom, az elképesztően hat: megkönnyebbülést, örömet, katarzist okoz. Ami korábban ösztönös rutin volt, arra most használom: és mire a feloldáshoz jutunk, a néző el is felejti, hogy egy olyan feszültség alól szabadult fel, ami addig nem is nyomasztotta, amíg én színpadra nem léptem.

Persze a színház alapvetően is ezzel dolgozik: amíg először nem találkoztál vele, vajon érdekelt-e, hogy életben marad-e Júlia vagy hogy mi lesz Hamlet sorsa?

 

Van a TÁP színházzal egy előadásunk, ami valahogy mintha ebből, az én tapasztalatomból nőtte volna ki magát. Vagyis, hogy az emberek szeretik nézni, ha valaki helyettük is, a nevükben is szenved, bénázik, küzd, de nem adja fel és nem fél attól, hogy ezt bevállalja. Egyszemélyes jeleneteket adunk elő, amik bármiről szólhatnak, a lényege az, hogy ciki legyen. Például az egyik színésztársam hosszú percekig küzdött azzal a színpadon, hogy bekapja a nagylábujját…

 

Aki kiáll ebben a formában a többiek elé, azt a nézők nagyon szeretik, mert viszi a nehezüket a szégyenüket helyettük is. És példát ad arra, hogy a szégyen kábé azonnal elillan, ha bevállalod azt, amilyen vagy és ahogyan vagy.

Ezt még így nem fogalmaztam meg, de talán ez az a varázslat, amit át tudok adni én is.

Erre igyunk.”

 

 

Fekete Ádám

 

Író, rendező, színész, dramaturg. Junior Prima-díjas alkotó, Petri díjas költő.

Ahol láthatod: https://tapszinhaz.hu/

Ahol olvashatsz tőle: https://www.poet.hu/szerzo/Fekete_Adam

Verseskötetét megvásárolhatod például itt.

 

 

 

 

Share on Facebook
Please reload

Follow Us
Please reload

Search By Tags
Please reload

Archívum
  • Facebook Basic Square
  • Twitter Basic Square
  • Google+ Basic Square