Fekete Ádám után


Fekete Ádám volt az első vendégünk a test, testkép, testiség körül megélt szégyenek témájában. Aki ismeri, látta színpadon, olvasta a nyilatkozatait, tudja róla, milyen - ha lehet ezt mondani - magától értetődően él együtt, viseli a mozgássérültségét.

Ha már szégyen, legyen kövér. Ruházzuk fel szinonimákkal, hogy biztosan felismerjük. Ciki. Kínos. Gáz. Égő. Durva. Súlyos. Kellemetlen. Valaki tüntessen el! Legyek már máshol! Basszus… És a szégyenünkre adott reakcióink: összezsugorodás kívül belül, visszahúzódás, elcsendesedés vagy éppen támadás, agresszió, düh. Az itt és most lehetséges kapcsolódásban minden, csak nem az egymásra figyelő jelenlét.

Amit a beszélgetésben Ádámmal megéltünk, az mindennek az ellenkezője.

Megpróbáltuk ízekre, filmkockánként darabokra bontva megérteni az életstratégiáját, hogy eltanulhassuk, újrahasznosíthassuk és mi kérdezők és a hallgatóság is alkalmazni tudjuk saját életünkben. Ahányan ott voltunk, annyi féle útravalót kaptunk tőle. Bizalmat önmagunkban, másokban és az életben. A testünk tiszteletét és a róla való gondoskodás szentségét. A tökéletlenség természetességét, az élet velejárójaként való felfogását. Az örömöt és a hálát az ebből kibuggyanó kreativitásért és új helyzetekért. Az értékelését annak, ami van.

Maradandó élmény volt. Köszönjük neki és nektek.


Korábbi bejegyzések