KözKarácsony - köszönjük

Tegnap lezajlott nálunk ez a felemelő KözKarácsony dolog. Az első nagy nyilvánosságot kapott megmozdulásunk, amire lélekben évek óta készültünk. Dolog, mert definiálatlan, felszabadítóan amorf, meghatározhatatlan esemény. Felemelő, a maga spontán alakuló természetességével, békésségével.

Sokan megfordultak nálunk. Köztük egyedülálló, de nemcsak magányos emberek.

Egyik kedvenc barátnőm néhány évtizedes, nehéz helyzetekben sírva-nevetve előráncigált mondását idézem.

- Én annyira kivagyok, hogy már nem bírom..

- Hanem?

Akik tegnap velünk voltak a maguk csodálatraméltóan kidolgozott "hanem"-jeikre adott válaszaikkal, valószínűleg az egyik fő módszerük a nyitottság. Eljöttek például hozzánk. Kíváncsisággal, bátran, érdeklődéssel, páran

dacolva az egyedüllét süppedékenységével, mások egy-egy magukban, vagy a családjukban kiküzdött döntéssel, hogy az újat válasszák a bevált, vagy nem bevált, de hagyományos forgatókönyv helyett.

Születtek és folytatódtak barátságok.

Párok kiléptek az összezártságukból a közös közösségkeresés felé.

Kiderülhetett, hogy itt se jobb, mint otthon.

Kiderülhetett, hogy otthon jobb lett volna, mint itt.

Játékban lehetett feloldódni vagy eltűnni.

Lehetett kapaszkodni, ha másba nem, legalább a bográcsban főtt forraltboros csészébe.

Lehetett világmegváltó közhelyeket puffogtatni.

Lehetett kiszakadni egy kis időre a nagycsaládból, hogy aztán hálával lehessen visszatérni.

Lehetett megbocsájtást keresni.

Lehetett nem eljönni is, tudva, hogy ez a hely ott a háttérben "hanem"-ként még lehet egy opció, ha minden kötél szakad.

Részünkről pedig - megtiszteltetésként, hálával fogadtuk a nyitottságotokat! Azt gondolom, a finomabbnál finaomabb sütik okozta édességmérgezés ellenére elégedetten csuktuk utánatok az ajtót és nyitjuk tovább, még tágabbra a KözHelyet.