KözKarácsony - köszönjük
Tegnap lezajlott nálunk ez a felemelő KözKarácsony dolog. Az első nagy nyilvánosságot kapott megmozdulásunk, amire lélekben évek óta készültünk. Dolog, mert definiálatlan, felszabadítóan amorf, meghatározhatatlan esemény. Felemelő, a maga spontán alakuló természetességével, békésségével.
Sokan megfordultak nálunk. Köztük egyedülálló, de nemcsak magányos emberek.
Egyik kedvenc barátnőm néhány évtizedes, nehéz helyzetekben sírva-nevetve előráncigált mondását idézem.
- Én annyira kivagyok, hogy már nem bírom..
- Hanem?
Akik tegnap velünk voltak a maguk csodálatraméltóan kidolgozott "hanem"-jeikre adott válaszaikkal, valószínűleg az egyik fő módszerük a nyitottság. Eljöttek például hozzánk. Kíváncsisággal, bátran, érdeklődéssel, páran
dacolva az egyedüllét süppedékenységével, mások egy-egy magukban, vagy a családjukban kiküzdött döntéssel, hogy az újat válasszák a bevált, vagy nem bevált, de hagyományos forgatókönyv helyett.
Születtek és folytatódtak barátságok.
Párok kiléptek az összezártságukból a közös közösségkeresés felé.
Kiderülhetett, hogy itt se jobb, mint otthon.
Kiderülhetett, hogy otthon jobb lett volna, mint itt.
Játékban lehetett feloldódni vagy eltűnni.
Lehetett kapaszkodni, ha másba nem, legalább a bográcsban főtt forraltboros csészébe.
Lehetett világmegváltó közhelyeket puffogtatni.
Lehetett kiszakadni egy kis időre a nagycsaládból, hogy aztán hálával lehessen visszatérni.
Lehetett megbocsájtást keresni.
Lehetett nem eljönni is, tudva, hogy ez a hely ott a háttérben "hanem"-ként még lehet egy opció, ha minden kötél szakad.
Részünkről pedig - megtiszteltetésként, hálával fogadtuk a nyitottságotokat! Azt gondolom, a finomabbnál finaomabb sütik okozta édességmérgezés ellenére elégedetten csuktuk utánatok az ajtót és nyitjuk tovább, még tágabbra a KözHelyet.