Vállvetve, felnövőfélben

Növesztjük magunkat a KözHely növesztésével párhuzamosan. Négyen négyféleképpen vagyunk rajta a mindenkori “ügyön”. Beus a lendületes előrerohanó, Csilla a random oda-vissza lépegető, Anita a hézagkitöltő és én a tyúklépésekben szorongó. Beust ebből kifolyólag nehéz utolérni vagy visszahozni, Csilla kiszámíthatatlan és megvárakoztató, Anita láthatatlanná teszi magát, én pedig lassan haladok, de legalább azt is tétovázva.

Eddig úgy fest, mintha keresztbetennénk, gáncsolnánk egymást, lépten nyomon. Valóban, nehéz volt magunkat összeegyeztetni. Nehéz így egyenrangúan valamennyiünket figyelembe venni. Nehéz egymással szemben talpon maradni is. Egészen addig, míg ki nem hívjuk egymást a hóra, hogy megküzdjünk egymással, egymásért. Sokszor keményen, néha ormótlanul pofonokat osztunk egymásnak, hogy megtanuljuk elfogadni és használni a saját különbözőségünket és megbecsülni, jedi-erőként megtapasztalni a többiekét. (Sok lett itt az “egymás”-ból, de nem igénytelenségből, hanem mert kikerülhetetlen. Ez a közös nevezőnk, alanyunk, tárgyunk, célhatározónk.) Haladunk. Szétesünk, újjászületünk, fölnövünk és nem gáncsolunk már, helyette a négyféleképpen-ben felfedezzük magunk és egymás érméink fényes oldalát: azt, hogy Beus energikus és ötleteket ontó, Csilla többszörös minőségbiztosító, Anita támogató és precíz, én megfontolt és következetes. Amilyen ütemben alakulunk, lassan olyan magasakká válunk, hogy akár a multik kegyetlen világában is megállnánk a helyünket. Ha akarnánk, persze. De nem. Ehelyett növesztjük tovább a KözHely(e)t.


Korábbi bejegyzések